Nővérem most indult ki majdnem 3 hónapra Amerikába. Fontosak vagyunk egymás számára, bár ezt nem mindig mondjuk ki, de olyan testvérek vagyunk akik mindig ott lesznek egymásnak, ha valami baj lenne.
Mindenki tudja, hogy 3 hónap nem nagy idő. Gyorsan eltelik, főleg nyáron. Az ember nincs bezárva a 4 fal közé éjjel-nappal. Nem nézi órákig, ahogy havazik, nem lassul le az idő. Ilyenkor pörgés, pezsgés van a mindennapos robot mellett. Ám amikor az embernek egy közvetlen családtagja megy el ennyi időre, akkor már az első nap is olyan, mintha sosem akarna véget érni. Percenként frissíti a járatinformációs oldalt és reménykedik, hogy végre ki lesz töltve a "Leszállt" oszlop.
Ez a blog azért készül, hogy átfogó képet adjon arról a családnak és barátoknak, hogy hogyan éli meg a történet főszereplője a távollétet.
Skype beszélgetés részlet az utazást megelőző este:
[2011.06.22. 22:27:50] én: ne idegeskedj
[2011.06.22. 22:27:53] én: nem lesz semmi baj
[2011.06.22. 22:28:01] Kati: ok
[2011.06.22. 22:28:04] Kati: imádlak
